Megismerkedésünk pillanatától fogva óvta, vigyázta, és segítette minden egyes léptemet.
Az emberek azt kérdeztél tőlem, hogy ki ő és miért bízom vakon benne?
A választ én magam sem tudtam. Úgy éreztem találkozásunknak oka van.
Ahogy telt az idő, sokszor elveszítettem hitemet a világban, és úgy éreztem nincs senki mellettem.
Csak egyet tudtam: ha Ő mellettem volt, visszahozta a napfényt, az örömöt.
De mint a legtöbb ember, én is hamisnak láttam azt, ami túlságosan fénylik.
Ezért bármit mondott vagy tett, nem bíztam már benne.
Próbálta velem éreztetni, hogy szándékai, s érzelmei tiszták, igazak.
De ezzel még inkább elbizonytalanított.
Hogyan lehetséges, hogy akit oly sokszor megvádolok, harcol értem?
Egyre gyengébbnek éreztem magam. Olyan emberré váltam, aki számára semmi nem okoz örömöt, nem látja a fényt. Elhihettem magammal, hogy álomvilágban élek, s ami körülöttem van csak a képzeletem szüleménye, az amit látni szeretnék, de sajnos nem birtoklok.
Mindenkit elüldöztem magam mellől. Az ő fénye is megkopott, hiszen elfogyott az ereje, nem bírt már küzdeni értem. Tönkretettem a félelmemmel Őt is és magamat is.
Elengedtem. Megkértem, hogy menjen el, mert képtelen újra fényt adni nekem, s azt hazudtam, hogy a maradék fényt is elveszi az életemből. S mikor utoljára próbált utánam nyúlni, egyszerűen elfordultam és otthagytam Őt. Láttam összeomlani, könnyei tengerében úszott varázslatos arca.
Ekkor láttam meg igazi fényét, s azt, hogy a szárnyait csak azért törte le, hogy velem találkozhasson, velem élhessen, s ne féljek attól, hogy nem vagyok számára megfelelő.
Egy igazi angyalt tettem tönkre....egy angyal életem szerelme..
