Rögződött tudat....elme elnyomás,, zsiger...

Amikor lehajtott fejjel állsz szeretteid virágokkal borított sírjánál, és imádkozol a lelkük nyugalmáért, beszűkül a világ…nincs más, csak te és ők….akkor tudod, hogy a te utad is odavezet…oda, hozzájuk…és akaratlanul is visszanézel az életedre, és látod…

- amikor úgy éltél, arra törekedve, hogy mindenkit elfogadj olyannak amilyen, és téged is elfogadjanak a magad valóságában…

- amikor szeretettel fordultál az emberek felé, és tudatosan úgy alakítottad a kapcsolataidat, hogy senki iránt ne érezz haragot, és senki ne gyűlöljön téged…mert tudtál megbocsájtó lenni…

- amikor arra neveltek, hogy „szeressétek, ne bántsátok egymást!”

– amikor az rögződött a tudatodba, az ereidbe, a zsigereidbe, hogy a legerősebb lelki kötelék a család…

- amikor ezt a köteléket erődön felül próbálod szorosan tartani, de hiába az erőfeszítés…mert véget ért egy ÉLET…és véget ért vele együtt valami, mert semmi sem olyan már, mint régen…

- amikor nincs már Ő, aki összetartsa a családot…AKI az asztalra csapjon, hogy „elég volt!”…

…Akkor elered a könnyed… a gyertyák fénye egy összefüggő fénytengerré válik …és már az élőkért imádkozol…hogy gyermekeiddel ez ne történjen meg…hogy csak addig tartanak össze, míg te köztük vagy…míg te összetartod őket…





Részeg éjjelek, hosszú nappalok
A világ csak forog, én még itt vagyok.
Italom elfogyott, a csajom elhagyott
A vérem (tudom) egy új útra hív engem.

Italom érzem, bennem van mélyen
És lassan a fejembe száll
A világ forog, a szívem dobog
Részegen semmi se fáj.

Forr a véred, a hangodat kéred
Élvezed, hogy átjár a láz
A pia méreg, de ez éltet téged
Le van szarva az egész világ.

Te is tudod jól az élet arról szól,
Hogy élvezd, mert amíg éled
Sose fogod fel, mi van, ha nem jön el
A holnap de ma más nem kell mert:

Refr: Részegen, Részegen, Részegen semmi se fáj

Szeretet és hála az Édesanyáért.

"Ma már tudom...
Anya egyetlen egy adatik.
Talán iszik, ver, szóval s tettel tipor, megalázón elhajít.
Mi elhagyjuk őket, megvetve gyűlöljük, ki életet adott.
Míg mellettünk van, nem tudjuk, milyen, ha már nincs....
De talán változtathatunk...
Merd kérdezni, hogy miért, s hogyan tovább?
Merj mellé állni, felkarolni, kezét fogni, s mint egy beteg gyermeket, gyógyítani, ápolni.
Hisz Ő is ember... mint Te vagy Én, gyarló s tökéletlen lény.
Mert ítélkezni nincs jogod. Te sem vagy különb, ugye tudod?!
Gyermekként, ha elestél... fel ki segített?
Te tudod a legjobban, hogy anyád, legyen bár nevelő vagy édes, melletted állt, segített s féltett.
Lehet most rajtad a sor...
Állj elébe! Mondd, hogy anyám, szeretlek! S Én őrködöm feletted."

-------------------------------------------------------------------

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?

- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.

Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."

Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.

- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kíváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.
- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.

Finom melankóliával válaszolt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Váratlanul

Szeretnék még egyszer aggódva ülni az ágyadon,
simogatni a homlokod, míg lassanként enyhül a fájdalom.
Beszélni és beszélni, míg nincs fény a szemedben,
mert megőrjít, ha felfogom, már nincs hova sietnem.

A szabadság a földre nyom, feltápászkodni nem tudok.
Hová fussak? Az élők mind túl józanok, vagy bolondok.
Kívántam - megadtad. Hogy csak így tudod, nem tudtam.
Istenem, miért így? Én másképpen akartam.

Mire volt jó, hogy te jó vagy?
Mennyi gonosz élt túl.
Mindent tud a világ, de sose tanul.
Mire jó, hogyha csak jó vagy?
Mennyi gonosz él túl.
Mindent tud a világ, de sose tanul.
Csak a jók mennek el váratlanul.

Bocsásd meg, hogy nem egyszer megfogadtam, hogy elszököm.
És bocsásd meg, hogy nem tettem - most nem bántanálak esküszöm.
De gyűlöllek, mert hiányzol, és én nem vagyok ártatlan.
És általad - mert nélküled: nézd, mire jutottam. (Horváth Attila )

Amíg nem hallod, nem ismered, nem érzed, nem tudod, hogy mit fog kiváltani belőlled

Miért állt föl minden ember a dal végén??

Azt hiszem volt már olyan az életedben, hogy te sem gondoltad, te sem hitted, hogy olyan ajándékot kapsz amit talán meg sem érdemelsz, amire nem számítottál, amiről azt hitted, hogy már sohasem lesz, és amikor vége akkor jössz rá, hogy a tied volt, s mekkora értéke is volt annak amit elvesztettél.
Visszatekerni az idő kerekét nem lehet, visszatérni az emlékekben , tetteinkben, lehet, sőt ha akarunk, ha nem, nyomot hagyunk magunk után, amelyek bevésődnek, visszatérnek, s ami jó volt azt szeretnénk még, s ami rossz volt inkább eltűrnénk cserébe, csak a pillanat a miénk lehetne...
És ha visszamehetnék is jobban szeretni s gyűlölni nem tudnék, talán színészkedhetnék, s okosabb lehetnék, s gazdagabb, így a pénzemért engem is jobban szeretnének ...

Minden igaz volt amit át tudtam adni, amiket elmondtam, tudtam előre sok mindent, s ezek tudtával cselekedtem,

Túl mindenen??
változtatást, megpróbálod apró léptekben, lassacskán, óvatosan.
Aztán egy napon azt veszed észre, hogy nem jutottál sehova, ugyan ott vagy, ahol voltál.
A lényegi dolgok maradtak, a változás sohasem aprólékos.
A változásba belerendülsz, mert ekkor valami valóban új kezdődik!

Gondolatok, érzések, .... Távkapcs

Nincs szükségünk egyezményes formára, amit mások találtak ki - hiszen értjük, sőt érezzük egymást.
Mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam.
A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban!

De a bölcsek, a sokat éltek mondják: lassabban, lassabban.. ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat.
Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged.

Így is lehet szeretni.
Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak, ha szomjas.
Tudod te jól!
Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod.
Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog.
De csak ha múlik az ifjúság.
Éppolyan óvatos vagy, mint én.
Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is.
Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen.
Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig.
Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.





Néha úgy tűnik, régen volt, talán nem is én voltam, aki majd’ meghasadt a várakozásban-vágyakozásban. Sírtam. Olyan szép volt.
Tudtam, nagy szerelem lesz ez. Nem is lesz tüzesebb, nem is volt tüzesebb soha.
Úgy is lett.
Meg is vigasztalt, táncolt velem, nem is egyszer.
Jött, ha hívtam. Megmelengetett, felgyújtott, szent lángban égtem.
Bolondul szerettem.
Már nem volt hiányom. Beteltem a szenttel.
Magam voltam boldogan vele. Lassan elfelejtettem a testemet is.
Minden kívánságomat. Kagylóm bezárult. Ünnepeltem.
Most már titok maradok, örökre.
De azt mondta, ne szeressem annyira, mert ő csak Isten. Nem földi lény. Embert kell szeretni. Így mondta.
Nem volt bántó, mert igaz volt. Nem haragudtam.
Sem rá, sem magamra. Miért haragudtam volna?

Olyan voltam, mint az eső, hol szemerkéltem, hol zuhogtam, de mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Ezt is tőle volt.
Másnap útra keltem, hogy megkeressem a szerelmet.
Isten mondta, nem tehettem egyebet.
Attól kezdve nem volt nyugovásom.
Vörös volt ébredésem, vöröslött minden álmom, a nappalom átizzott, de ez már egészen más volt, mert a kagylóm kinyílt, szomjasan, szemérmetlenül.
Pőre voltam, a lelkem levetkezett.
Csaknem elveszítettem magamat a várakozásban-vágyakozásban.
Hívtam megint, de nem jött.
Bántam, hogy eleresztettem.
Földi táncosaim kacskák voltak, botladoztak, minél közelebb kerültek, annál távolabb buktak.
Szomjaztam, de nem itattak, éheztem, de nem etettek.
Csak szeretkezni akartak, de éreztem, hiába adakozom, önmagamat oda sohase adom.
Sokat sírtam, mindig egyedül táncoltam.

Akkor behúztam a vörös függönyt, s elhatároztam, hogy belehalok a szerelembe.
Már haldokoltam, szám lilult, szemem kifordult, kezemen-lábamon hullafoltok.
A kutyám üvöltött: Jaj, ne hagyj itt!
Megszántam, meggondoltam magam.
Maradok érte, meg a macska miatt, meg a felhők miatt... és soroltam.
Ez történt decemberben, az év utolsó hónapjában, karácsony fagyláros havában és akkor találkoztam az igaz szerelemmel....

Az idő mindent megold, immár minden rendben..:)

"Vártad, hogy elindul a nagy hajó
Emléked megõrzöm ,
De kár, hogy elrepült a vakáció
Arrivederci, arrivederci, -csak ennyit szóltál:
Arrivederci amore (no-no-no-no-no)

(DOLLY ROLL ARRIVEDERCI AMORE LYRICS)

A karma törvénye

A felejtés óceánja

A halál és az újjászületés körforgása által minden feledésbe merül. A nevek, arcok, helyek, élmények, érzések homályba vesznek. Valójában nem vesznek el, csak egy kis idõre - egy emberöltõnyire -háttérbe szorulnak. Hogy miért? Mert túl sok, túl nehéz lenne a múlt, nem bírnánk el a súlyát. A születés által új dimenziók tárulnak elénk, életünk új értelmet nyer, lelkünk új testet ölt. Bár korábban meghatároztuk, mégsem tudjuk pontosan merre visz az utunk, milyen emberekkel találkozunk majd. Mindannyiunknak megvan a helye és a dolga a világban, s őrangyalaink (felettes énünk) segítenek abban, hogy a helyes ösvényen maradjunk.

Szerelem a halálon túl

A szerelmesek nem felejtik el egymást. Akik egykoron sokat jelentettek egymásnak újra találkoznak majd. Egy késõbbi életükben. Talán sikerül majd megoldaniuk azokat a problémákat, amelyeket korábban lezáratlanul hagytak. Talán jóvátehetik, hogy bántották egymást. Nem, nem fognak egymásra emlékezni. De érezni fogják, hogy õk ketten összetartoznak, s láthatatlan köldökzsinórjaik erõsebbek mindennél. Túlságosan könnyű feladat lenne emlékezni arra, hogy kétszáz évvel ezelõtt megbántottuk a másikat. Könnyű lenne azt mondani: sajnálom. A megoldás egyetlen útja, hogy a jelenben átéljük a másoknak okozott bánatot minden fájdalmával együtt. Ezáltal felismerjük tettünk következményeit és - jó esetben - soha többé nem teszünk már ilyet. Ez a karma törvénye, amely elől bármennyire is rúgkapálunk, nem térhetünk ki.

Az (újra) találkozás

Már az első pillanat is különös. Tudjuk, hogy ismeretlen emberrel állunk szemben, mégis érezzük, hogy ő egészen más, mint a többi. Hiába van másoknak vonzóbb külseje, lehengerlőbb humora, szárnyalóbb intellektusa, nem menekülhetünk, szívünk nem ereszti őt. Az esetek többségében nem ismerjük fel találkozásaink karmikus jelentõségét, de ha jobban megismerjük egymás személyiségét, érzéseit, múltját sok-sok emlék felderenghet. Deja vu. Ki ne ismerné azt a pillanatot, amikor tudja, érzi: "ez már megtörtént egyszer". Senki sem tudja a magyarázatot. Egyes feltételezések szerint a deja vu-k nem mások, mint közös múltunkból feltörõ emlékképeink, amelyek sötétben világító lámpásokként szolgálnak minket életünk bonyolult labirintusában.


Honnan tudhatjuk, hogy karmikus kapcsolatunk van valakivel?

Elsõsorban a vonzódás erejébõl. Amennyiben a múltban szépen éltünk együtt, számíthatunk arra, hogy a jelenben is kiegyensúlyozott kapcsolatot alakíthatunk ki társunkkal. Ha viharos szerelmi életünk volt, hasonló nehézségekre számíthatunk azért, hogy megoldjuk azokat a problémákat, amelyeket korábban nem tettünk meg. Minél nagyobb nézeteltérések voltak közöttünk a múltban, a jelenben annál nagyobb lesz a vonzódás.

A karma törvénye

Tanulnunk kell, tetszik vagy sem. Ha nem oldjuk meg korábban vétett hibáinkat újra és újra szembe kell néznünk velük. Ha bántottunk valakit, ugyanazt a fájdalmat kell elviselnünk késõbb. Nem büntetésként, sokkal inkább egyfajta lehetõségként, leckeként kell felfognunk az eseményeket. Életeken át egymást tanítjuk, és karmikus adósságaink koloncként csüngenek nyakunkon, amíg nem látjuk tisztán az ok és okozati összefüggéseket. A folyamat lényege a tanulás, amely egyre jobban és jobban elmélyíti a két ember közötti kapcsolatot, mígnem tökéletessé válik. Ezzel egyidejûleg látásunk kitisztul és ha valóban megoldottuk feladatunkat, karmánk magától feloldódik, szellemünk magasabb szintre emelkedik.

“~°°~Ha Könnycsepp lennél sosem sírnék , nehogy elveszitselek .....~°~”

“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)



Mégis olyan mintha meg állt volna az idő, mintha tegnap még ott állnék a hóesésben,
Vagy mintha az úton lévő hó és jégdarabkákat taposnám szét.
Még korai volt ide visszatérnem, még összefolynak a betűk, nekem most még , jobb nem hallani, nem látni, nem érezni, nem emlékezni...



"Egy kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat.
Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke.
Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait.
Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva.
Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. (...)
Először is, föl kell dolgoznod a múltat.
Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat.
Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától.
Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött.
Meg kell találnod igazi arcodat.
És, főleg, vissza kell nyerned az erődet!
Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz.
Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.


Kaktusznak lenni könnyű.
Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű.
De odaadni azt ami vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalni azt, hogy rád taposhatnak... nos, ehhez kell az erő.

"Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele."

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

----------------------------------------------------------------------------------


Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.