Hiányérzet..

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”
(HamiaLinda)

Álarc...

Reggelente fölteszem az álarcot,
S megindítom - nevetve - az új harcot.
Ez a harc az élet harca. Állandó.
Tart, amíg az élet is - úgy mulandó.
Arról szól, hogy minden percben élni kell.
S nem mutatni ellenkezést senkivel.
Nevetni, ha sírás felé hajlanál,
Felelni, ha választ agyad nem talál.
Rohanni, ha leroskadni tudnál csak,
Örülni, ha fájdalmad már agyoncsap.
Gratulálni azért, ami nincs neked,
S másé lett - bár feltetted rá életed.
Keresni, mit meg sem akarsz találni,
Megtenni, mit ki nem állhatsz csinálni.
Szeretni az embert, aki elárult,
Sajnálni, ki semmiségtől elájult.
Küzdeni, ha semmi erőd nem maradt,
Virulni, ha főbe lőnéd magadat.
Viccelni, ha őrjöngeni szeretnél,
Társalogni, mikor magányt keresnél.
Végül - este - lekapcsolom villanyom,
Mikor már a kimerültség összenyom.
Álarcomat halkan, szépen lerakom,
S bánatomat kispárnámba zokogom.

Szerelem

" A Szerelem az élet egyik nagy misztériuma, egy hatalmas ajándék, melyből a valódit átélni csak keveseknek adatik meg. A szerelemnek sok fajtája van, de ebből csak egy az ami igaz! Sokan hiszik úgy, hogy szerelmesek, de amit átélnek az csupán birtoklási vagy szexuális vágy, fellángolás, érzéki csalódás, hiú ábránd, vad szenvedély, a képzelet és az érzékek játéka.

Szív

 Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott. . . Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.
Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez. . .
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod. . . minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek. . . hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis. . . azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.
A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.
Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség. .

Kétségek közt!

Szeret,
nem szeret,
ezt tudnom kell!
Ha szeret,
jöjj, ölelj meg,
csókolj,
és szeress!
csak szeress!
Kétségek közt
ne hagyj
engemet!
Te vagy, ki
elrabolta
szívemet!
Széna-e
vagy szalma,
Ne gyötörj,
ne hagyd,
hogy a kétely
marjon belém,
kétségektől,
Te szívrabló,
engem megkímélj!
döntsed
végre el!
Kétségek közt
vergődve
kérlek Tégedet!
Szeret,
nem szeret,
ezt tudnom kell!
Ha szeret,
jöjj, ölelj meg,
csókolj,
és szeress!
csak szeress!
Ha nem
szeret,
előlem azt
ne titkold el!
Mondd meg,
s akkor
elmegyek.
Viszem vállamon
bánatom,
keresek mást,
kit imádhatok.
Ne gyötörj,
ne hagyd,
hogy a kétely
marjon belém,
kétségektől,
Te szívrabló,
engem megkímélj!