Azt
hiszem, amikor először pillantottalak meg, az ijesztett meg, hogy
rájöttem, odakint van valami szépség, mit nem ismerünk, mi még nem
mutatta meg az arcát.
Hogy van valami, amitől rendszerré válik a
kuszaság.
És bármely pillanatban, mikor veled voltam, tisztában voltam
ezzel.
Ugyanakkor, amikor elváltunk, úgy éreztem, mintha elvitték volna a
másik felem.
Az érzés ugyanis nem megszületett, hanem
felébredt bennem.
Mintha mindig is ott lett volna. Mintha mindig
létezett volna.
Hogy mi ijesztett meg?
Elmondom hát. Mindaz, mi addig
létezett, megszűnt lenni.
Mert attól fogva egy új élet kezdődött
számomra.
Elfogadtad gyengeségeimet. Elfogadtad minden hibámat.
Tudtad,
hogy sosem leszek tökéletes.
De sosem lepleztem ezt.
Nem próbáltam
szebbnek látszani, vagy eltakarni, hogy tudok ostoba is lenni.
És ebben a
mai napig piszok jó vagyok.
Egy nagy kölyök, ki képtelen teljesen felnőni.
Most a lenyugvó Napot
nézem. Narancs színnel önti le az égi vizeket.
Valamivel alatta gyönyörű
felhők hajói úsznak.
Leheletük könnyű szellőként érik az arcom.
Próbálok felejteni.
Próbálom elkezdeni az életet, aminek kinyitottad az
ajtaját, de még mindig megremeg a lábam.
Mert elkezdtem kételkedni a
csodákban.
Pedig gyerekként pontosan tudtam, hogy léteznek.
Félek, hogy
mégis felnőttem. Ha így van, akkor nem akarom ezt.
Nem akarok felnőni.
Ilyen áron nem.
Ugyanakkor egy valamit már biztosan tudok.
Odakint
tényleg van valami ismeretlen szépség, mi még nem mutatta meg az arcát.
És ez... végtelen nyugalommal tölt el.
Ezt kívánom ma mindenkinek.
Higgyétek a csodákat, és ébresszétek fel a
bennetek szunnyadó gyerekeket.
Éljetek az álmaitokért, s ne csak ma és
holnap, hanem minden percben.
Hiszem, hogy ez a kötelességünk.
