"Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre,
ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek.
Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól.
Azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám.
Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza.
Persze ebből természetesen sok minden nem igaz.
Az élet csak remélni tanított meg.
Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni.
Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom.
Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg.
Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de ne tűnjenek el.
Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük.
Gyönyörű hegek.. Nélkülük üres lennék. Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni.
De nekem ez a pár remény pont elég.
Így akarok élni…”
A szerelem erőt ad, majd megfelezi.
Egymás nélkül nem létezhetünk.
Ha elvesztem őt, mert elszakítják tőlem, megölik, vagy elhagy, vele vész az erőm.
Lényemnek azt a felét kell nélkülöznöm, amely nélkül üressé válik az is, ami megmaradt.
