A Vak remény....

Rosette Rekiro
Én vagyok

Én vagyok a kezdet, mi vak reményt adott,
én vagyok a végzet, kétséget nem hagyok.
Én vagyok a mosoly, mely arcodról nevet,
én vagyok a barát, ki mosolyodért szeret.
Én vagyok a por, mit rád fúj a szél,
és én vagyok a szél, mi porral fedni kél.
Én vagyok az árnyék, mi mögötted marad,
s hogy árnyékod lehessen ? én vagyok a Nap.
Én vagyok az út, min tapos annyi láb,
s én vagyok a vándor, ki az útban jövőt lát.
Én vagyok a lábad, mivel földre lépsz,
s hogy legyen mivel írnod ? én vagyok a kéz.
Én vagyok a munka, melyért kenyér jár,
én vagyok a kenyér, melyre koldus vár.
Én vagyok a víz, hajód én viszem,
én vagyok a part, s sziget a vízen.
Én vagyok az író, ki érted álmodik,
s én vagyok az álom, mi enyhet adhat itt.
Én vagyok a papír, lelked vésd belém,
én vagyok a toll, kezed nyúl felém.
Én vagyok a Testőr, ki őriz, hogyha lépsz,
barátod vagyok és látom azt, ha félsz.
Én vagyok a rettegés, mely foglyának nevez,
én vagyok a szíved, mi szabaddá tesz.
Én vagyok a sziklafok, árban menedék,
én vagyok a víztömeg, mely sorra gátat tép.
Én vagyok a sasmadár, ki föntről néz le rád,
s én vagyok a hasadék, min átlép a láb.
Én vagyok az indulat, mely célhoz vihet,
s az én célom az, hogy célod legyek.
Én vagyok a puskacső, halált én adok,
és hogy láthass még egyszer ? az élet én vagyok.
Én vagyok a vad világ, mi álom-árba űz,
álmokért égő titán, én vagyok a Tűz.
Én vagyok hát a siker, mely érted ragyog,
én vagyok a mindenség, békét én adok.
Írnék még, de nem lehet,
így voltam én és majd leszek,
de egy biztos: mi megmarad,
minden kincsem csak Te vagy!

Parti Nagy Lajos: Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szívemben, restellem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Bornai Tibor Ha így szeretnél.

Nem vagyok jövőbe látó távoli égi jel
csak egy földi álmodó, aki gyakran téved el.
Lehet, hogy nem vagyok pont olyan, amilyet mindig is kerestél
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél!

Nehéz bármit mondanom, így az ezredvég felé,
de sose bújnék megtévesztő, üres szavak mögé.
Félrevezetni nem lenne nehéz téged, de nem ez a cél,
az volna szép, ha még is,
ha így is szeretnél!

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
és még az is lehet, hogy tévedek.

Meggyőzni nem tudom a még mindig kétkedőt,
hiszen nem vagyok próféta, aki ismeri a jövőt..
Nagyon szomorú lennék, hogyha félreértenél,
az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.

Amit a képzeleted rólam mesél neked,
számon kérni rajtam nem lehet.
Nélküled én úgy sem élhetek,
hát engedd meg nekem, hogy ilyen legyek!

Nem vagyok tökéletes, aki mindent jól csinál,
és nem vagyok angyal, aki érted földre száll.
A magam útját járom bárki, bármit beszél,
de az volna szép, ha mégis,
ha így is szeretnél.