“A csendes feszültség nem bizalom, csupán visszafojtott aggodalom.”
(Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)
(Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)
Az a furcsa érzés...
Hát eljött ismét, és megmutatta a foga fehérjét,
szívem a torkomban, és csak nyelem, az ízét,
nem akarva az eljövetelét nehogy fojtón sebeket tépjen szét..
A köd feloszlott, de valami fátyol beborítja a látóhatárt.
felhők gyülekeznek, az eső meg sem áll,, szakadatlan ontja bánatát.
A melankónia, teherként nehezedik rád, de nem érzed át a szívem bánatát.
Hogy mondhatnám el, hogy az óra körbe jár?
Hogy mennyire ugyan az,, a nappalt követik az éjszakák..
Angyalok, és hősök kora ezennel végleg lejárt..
Nincs ember a földön, ki ezt megmásítaná..
"És te tekersz magadban, gondolkozol, hogy miért csinálja, mi ez a pokoli spirál, ami megy, egyre lejjebb és lejjebb. Nem érted. Tovább tekersz. Bizonytalan vagy, a lelkedben valamiféle sose tapasztalt méretű háború dúl. A nap se úgy süt, ahogy máskor, a víz ízét is kevésbé érzed, és nem is foghatod fel, hol vagy.
A valósággal már csak a fájdalom az egyetlen kapcsolatod. Tudod, hogy élsz, mert érzed, hogy a húsodba mar. Csendben várod, beledöglesz-e, hogy aztán megtalálják a lakásban csendben oszladozó tetemedet. Mondjuk a nappali közepén. Mert az olyan teátrális.
Na, de a kikészülést nem adják olyan könnyen. Néha kezedbe veszel egy csokikrémes üveget, és addig forgatod, míg rá nem jössz, hogy a csokikrémet előállító üzem sem állt meg, úgyhogy nem lehet akkora baj.
Aztán megint legurul a virtuális talicska a hegyről, te meg ebben a szarban ülsz, úgyhogy gurulsz vele együtt. Ott agonizálsz a hullámvölgyben, és nagy szemekkel pislogsz fel a hegyre. Aminek a tetején egy csokikrémes üveg van. Az előbb még hadováltál valamit az üzemről, ami nem állt le, meg az élet megy tovább című marketing masszáról. Nem érted.
