Méltó - Méltatlan..

Furcsa termeted, szokatlan külsőd. Nem ezt képzeltem.

 Nem is ez, mi számomra oly kedves lenne, lehetne.
Humorod? Fanyar. 

Biztonság?

 Kétes. Sőőt...

 Nem is létező tényező.

 Kellene, szükségem volna rá, de Te ezt csak elhiteted velem.

 Hogy melletted, veled biztonságban vagyok, miközben lényem a mezsgyén lebeg.

  Letaszítasz. Letaszítasz?

 

Imádom iróniád. 

Ahogy mindent és mindenkit kifordítasz húsából. 

Ahogy dobálsz az Érzelmek között. 

Gyűlölve szeretem, ahogy játszol velem. Ahogy játszol a világgal.

A világunkkal. A világommal.

 Pakolgatod a szereplőket, helyzeteket rakosgatsz, A Lehetetlent Teremted.

 Kihozol belőlem Mindent.
Melletted bármi lehetek, s vagyok is. Mert igényled, mert Te teszed velem.

 Nem szégyenkezem, s talán nem is bánok semmit. Talán.
Mert olykor, a mámorításod gyengül. 

Ha sokáig vagy távol, jön a ráció, a jéghideg tény. 

S ekkor érzem, hogy talán ez így nem is annyira jó. 

Nem vagyunk egymáshoz valók. 

Nem simulunk egymáshoz tökéletesen, nem értjük az egymás torkát elhagyó hangzást.

 Hogy mi az Éltetésben Gyilkoljuk egymást, míg a Gyilkolásban Éltetjük a másikat.

 Lehet, másra lenne szükségem. Bár Neked nem.

 Egoista gondolat-e, nem tudom, de érzem, hogy legalább annyira szükséged van rám, mint nekem rád.
Hisz nélkülem nem tudsz beteljesedni.

 Nem tudsz valódi képtelenségedben létrejönni. 

Foszlány vagy nélkülem, együtt vagyunk valami kifacsart egész.
De aztán . . .
Visszatérsz. Újra és újra.

 Már majdhogynem napról napra. Elkábítasz. 

 

 

Mámorító képeket festesz fel az éj vásznára. 

Mikor ebben a rideg szürkeségben egyedül vagyok, Te ott teremsz. 

Bármikor. Még csak szólnom sem kell. Megérzed. 

A sötétségben végigsimítod karom.

 Libabőrös leszek. Elhalt Életet lehelsz belém. Fenn tartasz.

 Nem a felszínen. Attól pár méterre lejjebb, de mégsem hagysz elsüllyedni.

 Eltűnni. Megmentesz.
Szükségem van Rád. Azt hiszem.

 Nem akarom, de érzem. Fáj, mikor nem vagy mellettem.

 Fizikailag.

 Annyira, hogy testem ellenkezik azon világ ellen, melyben Te nem szerepelsz.

Nem tisztellek, de becsüllek.

 Megbecsüllek, de tudom, hogy mit Te teszel velem, el van átkozva.

 De szívemnek oly kedves. 

A Bűnben oldozol fel bűneim alól.

 De... ez a gyilkos kapcsolat kettőnk közt nem tartható. 

Mert megölsz benne. Mert tudom, hogy én vagyok a gyengébb.

 Mégis szükségünk van egymásra. Tudunk-e egyáltalán létezni a másik nélkül?
Valaha képes leszek Nélküled megélni a Boldogságot? 

Kimászni a gödrökből, melyekbe az Élet keserédes karja könnyed mozdulattal belök?

 Vagy Te vagy az a........, kinek bilincsének kulcsát sosem lelem meg?
Szeretlek. ...Gyűlöllek. ...
Szeretem, hogy tudlak még Gyűlölni. ...
Gyűlölöm, hogy Szeretlek. ...
Szükségem van Rád. 

A légzéshez. A mozdulathoz. A Holnapért. ...

 

El akarlak tüntetni az életemből!

 Nélküled létezni, nélküled érezni. 

Soha többé nem látni, nem érezni karjaid börtönét.

 A hozzád simulás édes mámorát. 

A biztonság illúzióját, melyet melletted érzek.

 Nem akarom többet hallani mámorító szavaid.

 Ne fess nekem többet. 

Ne teremts világokat, ne rajzold fel az édes jövőnket az éj vásznára.

 Ne tedd.

 Eljön a Nap, az Új Nap, melynek sugarai elradírozzák kontúrjaidat, ragyogó fehérségbe semmisül meg sötét festményed. Kettőnk festménye.
Nem Ma. Nem Holnap. Egyszer.

 

(Camino )