Ha
veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted
a legjobban és a legigazabban.
Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”.
Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk
kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük.
Utólag.
És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek,
a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések,
összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak
ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve
villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye
voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és
órában!...
Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt
vele az élet!
Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!
Másképp
szólnék hozzá?
Másképp látnám, másképp ölelném…
És elmondanám neki azt,
hogy… Mit is?...
Amit nem lehet elmondani. /Müller Péter/
, .
..
"Soha ne mond, hogy szeretsz, ha nem igazán érdekel, soha ne beszélj érzésekről, ha igazából nincsenek is ott, soha ne fogd meg a kezem, ha össze fogod törni a szívem, soha ne mond, hogy meg fogsz tenni valamit, ha nem is tervezed, hogy belekezdj, soha ne nézz a szemembe, ha minden amit teszel hazugság, soha ne mondd, hogy Szia, ha valójában Viszlát-ot mondanál.."
.
Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat.. Csupán egy elhibázott lépés.. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga útján... De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni... Az Ő számukra egy világ dőlt össze... /Wass Albert/
A szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túl tetted rajta magad.
De ekkor, meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek, felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb.
És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó csak azt a bizonyos nevet..
Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak.
Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne a maga tudat is hogy vele lehetsz… ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte.. de aztán rájössz amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted.
Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről..
Nagyon rossz tudomásul venni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnéd, de mindent még ezt is el kell viselned, mert ember vagy, és mivel ember vagy, sok csalódás és szenvedés ér.
Igaz, hogy idővel már nem fáj annyira,de a seb, amit okoztak neked örökké ott fog tátongani a szíveden, csak az tudja meggyógyítani, aki ezt ejtette, sőt lehet, hogy már ő sem tudja teljesen beforrasztani.
Emberek vagyunk, szeretünk szenvedni, szeretünk gyötrődni, szeretünk fájdalomban élni...bár ezek nélkül talán az életünk nem is lenne teljes igazán.
Ezek az apró vagy éppen nagy sérülések teszik néha mégis széppé az életünk.
Az emberek az emlékeiknek élnek, van, amelyik rossz és fájdalmas, van amelyik kellemes és boldog.
Van amelyikre nem szívesen emlékszel, és van, amelyik akkor is eszedbe jut, ha éppen semmi különöset nem csinálsz.
Van, amelyikből tanulsz, van amelyik hiányzik, van amelyik szeretettel tölt el, van amelyik haraggal vagy gyűlölettel.
Van,hogy éppen rosszkor rossz időben jut eszedbe egy-kettő.
Van, mikor sírni akarnál rajtuk, és van mikor csak nevetni bírsz.
Az emlékek örökre benned élnek a fájdalommal és boldogsággal együtt.
Lehet épp emlékszel egy szerelemre, egy emberre, akit nagyon szerettél, egy emberre, akit rég elvesztettél, vagy épp lehet egy idegenre, akit csak egyszer láttál.
Az emlékek nyomok az életed útján, nyomok, amik elkísérnek a saját utadon.
Az emberek ki be vándorolnak az életünkben, viszont az emlékeink örök életűek.
Ezekkel emlékszünk azokra,akiket elvesztettünk.
Ezeket meséljük egymásnak,ezeken sírunk együtt,vagy nevetünk.
Ezekből segítjük egymást,hisz az emlékekben tapasztalatok is rejlenek.
Jó tanács:Ne feledj el semmit és senkit sem, bármilyen bántó is volt, bármilyen rosszul is cselekedett, egyszer az életed része volt az, ami történt. Igaz,hogy a szép emlékeken sírni tudnál néha, és lehet szeretnéd, hogy újra megtörténjen, de úgyis minden úgy történik, ahogy megvan írva. Az is lehet, hogy újra megtörténnek a régi dolgok, hogy újra találkozol azokkal, akiket elvesztettél. Nem szabad szomorkodni sose,az élet néha nagyon tud fájni, de az ember erős és túl kell jutni mindenen!
