Néha elég egy pár óra, vagy pár nap, hogy az ember életét megváltoztassa valaki. Nem számít az idő, sem a tér, nincsenek miértek, nincsenek kérdések és nincsenek válaszok sem.
Csak van valami.
Találkozol valakivel, akinek nem kell semmit mondanod.
Pár perc és a vesédbe lát.
A gátlások leomlanak, a képmutatás álarca megreped az arcodon.
Nincs többé hazugság, csak az őszinteség, csak a csupasz lelked, minden védelem nélkül.
És félsz, és halára rémülsz, mit keres valaki pár óra után a szíved közepében. Félsz, hogy vissza fog élni a kiszolgáltatottságoddal.
Nem teszi, mert a markodban van, ahogy Te is. A józan ész meg eltűnik.
Bármit mond, megteszed.
Bármit kérdez, válaszolsz.
Kivetkőzöl magadból, és mindent a fonákjáról látsz.
Olyasmit teszel, amit el sem hiszel, olyanokat mondasz, amiket utólag sem értesz. Tükröt állít eléd, amiben meglátod magad.
Az igazi énedet. A valóságot.
Amit senki más szemében nem láttál még.
Talán azt is tudja, hogy milyen leszel.
Még a jövődet is látja benned, te meg meglátod a szemében a saját, minden mocsoktól és szennytől mentes arcképedet.
Boldog vagy és félsz, együtt.
Az életed összeomlik, mint egy kártyavár.
De nem bánod, tudod, hogy legközelebb nem kártyavárat kell építeni, hanem biztosat. Megreped a burok, amiben éltél, és kapsz még egy esélyt.
Egy esélyt egy más, egy igazabb, jobb életre.
Kapsz egy lehetőséget, hogy megértsd a világot, az embereket, az élet lényegét, hogy élni kezdj, és abbahagyd a fejedben lejátszott sakk játszmát.
Talán mások vagytok talán nem lehettek együtt, nem a jó időben és a megfelelő helyen találkoztok.
Talán sajnálod, hogy ennyi volt, talán tudod, hogy így kellett történnie.
. .