Semmi gond, imádok sétálni, mert sétálni jó (peripatetikus filozófussá
változom ilyenkor, ezt csak azért írtam ide, hogy intelligensnek
tűnjek), szóval ballagtam hazafelé az úton és elméláztam az élet nagy
dolgain, mert mélázásban én kérem szépen rettentő jó vagyok, egy
ingerszegény, ablaktalan szobában napokig tudom nézegetni a saját
köldökömet és azon agyalni, hogy miért kerek a zsemle.
Csodálatos
illat csapta meg az orromat, persze nincsenek nehéz helyzetben a
virágok, egy ekkora szaglószervet könnyű lázba hozni, és ahogy magamba
szippantottam a fogalmam sincs milyen növények mézédes illatát, ami az
eső áztatta kínai cipőm és lyukas, török zoknim bukéjával keveredett
össze, az jutott eszembe, amit Nagyapám mondott mindig.
„Vikikém, én tulajdonképpen egy boldog ember vagyok.”
Sohasem értettem, hogy 90 évesen, két világháború, egy ’56 és megannyi
szenvedés, megaláztatás, éhezés és fogság után hogy lehet ezt mondani,
de tegnap este talán megértettem.
Őrült sebességgel cikáztak a
fejemben a gondolatok, Feldmár, Harcosok Klubja, Hamvas Béla, Popper,
József Attila és arra jöttem rá, soknak épp nem mondható eszemmel, hogy
Weöres Sándornak van igaza.
„Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a
menny.
Mert minden körbe ér.”
A boldogsághoz kell egy nagy adag pokol.
Vannak ismerőseim, akik elképesztően gazdagok.
Nincs belőlük sok, de elmondom neked, hogyan élnek.
Megvan mindenük, a budai kastély, a 25 luxus verda a garázsban, a
magánhelikopter, a kokain, a Föld nevű bolygó beutazva keresztbe kasul, a
legdögösebb nők, egyszóval minden, amire egy életben csak vágyni lehet.
És tudod mi van?
Ránézel ezekre az emberekre és azt látod, hogy se
motiváció, se életigenlés, se életcél, se ambíció, se jövőkép, se semmi.
Mert ott fent, a hegy tetején, nagyon ritka az oxigén és nagyon kihalt a
táj.
Egyedül vagy, elfogytak a környezetedből a tiszta szívű barátok,
az anyai ölelés, a jó szó, az eső illata, már semmi sincs, csak a
fojtogató minden, aminek a rabszolgája lettél.
Annyi tárgyi érték
van körülötted, hogy már nincs értékük a dolgoknak!
Nincs miért
felkelned, csak a drog marad, ami még pörget, aztán egy idő után már az
sem és lecsúszol a francba, ha nem vigyázol.
Őrjítően boldogtalanok
tudnak lenni ezek az emberek!
Aztán leutazol vidékre.
Meglátogatod a dédnagyanyádat, aki szinte a semmiből süt-főz neked
mosolyogva ebédet és kalácsot. Hajnalban kel, megeteti a tyúkokat,
kapál, templomba jár, fáj a lába de kicsattan az élettől! Életszaga van,
feladata van, családja, rokonai és a földje, meg az állatai.
Nincs több
pénze, mint havi 60ezer forint és boldog.
Persze panaszkodik, mert
sokat van egyedül, mert elvitte a róka a kakast, mert a Marika fiát múlt
héten temették, de piros pozsgás az arca, vannak történetei, emlékei és
tervei.
A jövőről beszél, az aratásról, a lekvár eltevésről, a nyári
házfelújításról és kerítésfestésről.
És itt jutott eszembe a Harcosok Klubja egyik tételmondata:
„Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs.”
Popper Péter írja talán valahol, hogy a mai ember azért boldogtalan,
mert folyton az után sóvárog, amije nincs, és nem becsüli meg azt, amije
van.
Nagyobb lakás kell, drágább autó, szebb ruha, okosabb mobil, és
közben szenvedünk, mert ezek nem lehetnek a mieink.
Lottó
főnyereményről és tengerparti nyaralásról álmodozunk egy messzi
szigeten.
És ha az ölünkbe hullik, értéktelen lesz.
A milliárdosnak nem
tétel már semmi.
Persze a másik kedvenc mondásom szerint
„mindenki a
maga szintjén nyomorog”, biztos szörnyű érzés, mikor az arab olajmágnás
megveszi előled azt az olajfúró kutat, amit kinéztél a Csendes-óceán
közepén és ugyanolyan hisztit lehet tőle kapni, mint mikor későn kapsz
észbe, hogy a sarki üzletben akciós volt a tavaszi cipő, tehát
mindenkinek megvannak a problémái, de azokon a szinteken már más az
értékrend.
Ott már nem a pénz dominál, hanem a hataloméhség, és az
nagyon veszélyes és beteg dolog, kihozza az emberből a benne élő sátánt. A szegény emberek többsége tiszta.
Tiszta a lelkük, tiszták a gondolataik.
Egyik kedvenc pszichológiai tanulmányom is erről szólt-mármint nem én
írtam- hogy ha megnézel egy giga céget, akkor azt tapasztalod, hogy a
takarító a pszichésen a legegészségesebb, a vezérigazgató pedig az, aki
12 éves thai lányok (vagy fiúk) seggéből szippantja fel a cuccot és a
végén megeteti őket a piránjákkal. Tehát minél feljebb haladunk, annál
több a pszichés defektus, nem kell messzire menni, elég megnézni a
politikusokat.
A hatalomtól szinte kivétel nélkül torzszülöttek és
elmebetegek lesznek.
Megnyugtatlak, mi is azok lennénk, ne csóváld a
fejed, ezt még én is elhiszem magamról, pedig egy csóró kis büdöstojás
vagyok, de olyan ez, mint a Gyűrűk ura, a gyűrű megrészegít és a
hatalmába kerít.
A lét elviselhetetlenül könnyű az én generációmnak és az utánam következőknek.
Ugyanis nem volt még háborúnk.
A boltok dugig vannak kajával, ruhával, műszaki cuccokkal és
gyógyszerekkel.
Leemeljük a polcról és hazavisszük.
Nincs hús és
kenyérjegy, lebombázott szomszédok, véres tetemek a körúton, elvesztett
családtagok és barátok. Nem szenvedünk.
A mi tragédiánk az, hogy kurvára unatkozunk.
Nem történik semmi.
Csetelünk, sörözünk, dolgozunk, szexelünk, partnert cserélgetünk,
gyereket nevelünk-az nagy dolog, azt nem bántom, sőt!- de alapvetően
biztonságban élünk.
Biztonságban és ásítozós unalomban.
Amikor hazafelé megcsapott a virágok illata, arra gondoltam, hogy boldog vagyok.
Nincs párkapcsolatom, nincs kutyám, macskám, pénzem, autóm, házam,
hatalmam, gyakorlatilag egyik hónapról a másikra élek és ez a kis
szorongás, ez a bizonytalanság visz előre.
Nem tudom, mi lesz
holnap.
Fogalmam sincs, hogy jövő hónapban be tudom-e fizetni a közös
költséget.
Kínai cipőm van, mert nem tudok drágábbat venni.
Nincs a
birtokomban semmi, a laptopom is kölcsön van csak, nincs értéktárgyam,
tévém, vagyonom, Rolexem, nagyrészt a hűtőm is üres.
De meg tudok
állni és tudok örülni annak, hogy esik az eső, fúj a szél, a virág
illatozik és a tücsök ciripel még hajnalban is, a madár csacsog, a
barátaim megmondják a szemembe a frankót, a családom mellettem áll és
van egészségem, kaptam egy élethosszig tartó belépőt ebbe az életnek
nevezett klubba és a részese lehetek a Mindennek.
Nap mint nap
megjárom a saját poklomat, néha kidugom belőle a fejem, néha lehúz a
szorongás mély sötét örvénye, van, hogy sírok, remegek, félek, de tudok
önfeledten nevetni és szeretni, ölelni, csókolni.
Semmim sincs, mégis mindenem megvan.
Tulajdonképpen én egy boldog ember vagyok.
Boldog vagyok, hogy van miért felkelnem, hogy van miért küzdenem és
hogy van értéke a körülöttem lévő dolgoknak és embereknek.
Nem akarok
ingyen és ajándékba semmit.
Örülök, hogy nem vagyok bankár apu és
üzletasszony anyu lánya, akit az egyetem után betettek egy vállalathoz,
ahol citromsárga kosztümben kell billegnie és kényszeredetten
jópofiznia.
Van agyam és van szívem, vannak lábaim, amik visznek az úton és vannak terveim, amiket meg kell valósítanom.
Az élet szép, az élet nehéz, az élet könnyű és az élet egy csoda.
Amíg rá tudok csodálkozni, addig van remény.
És csak egy dolog biztos:
Az esőben elázott kínai cipő török import zoknival, az gyerekek, kibaszott büdös…
(Bihari Viktória)
