A
mentalizmus azt mondja, hogy az egész világról való tapasztalatunk nem
más, mint gondolatok sora. Ezeknek a gondolatoknak, ahogy később látni
fogjuk nincs folyamatos létük, eltűnnek, hogy hasonló (de nem azonos)
gondolatok követhessék őket: innen van a folytonosság illúziója.
Így a
világ, amelyet ismerünk, inkább egy örök valamivé válás állapotában van,
mint megállapodott létben.
Így a mozgás törvénye szabályoz minden
materiálist és mentálist egyaránt.
A mozgás magában foglalja a
változékonyságot, egy régi helyzet feladását, egy új dolog vagy gondolat
másikkal való kicserélődését; vagyis magában foglalja a változást. De
ez az univerzumot nem annyira szerkezetté, mint inkább folyamattá
alakítja.
A világ valósága nyugtalanságában van. Az a magasabb
stabilitás és szilárdság, amelyről érzékeink beszélnek, csupán látszat –
ez az ész ítélete. Ilyen tehát a forma elkerülhetetlen illuzórikussága,
amelyet az emberi tapasztalat észlel.
Ezt
jól illusztrálja az esti reklám mechanizmusa. Ha két kis, szomszédos
betűt égőkkel illesztenek össze, amelyek felváltva gyulladnak ki, egy
pillanatban vagy az egyik vagy a másik ég, vagy egyik sem.
Mégis,
állandó fényt látunk, hátra, előre, balról jobbra és ismét hátra
kigyulladva. Még abban a pillanatban is, amikor egyik égő sem ég, a
szemünk az ellenkezőjéről informál minket! Itt emlékeznünk kell egy
korábbi vizsgálatunkra, amely azt demonstrálta, hogy a látás
érzékillúziójában és a látás ún. materiális tárgyaiban lévő szellemi
folyamatok hasonlók.
Megfelelő
nagyságú hő esetén – feltéve, hogy ilyet elő tudnánk állítani – eltűnne
az anyag; még a legkeményebb fém is gázzá alakulna.
És ha megfelelő
erősségű mikroszkóp lenne birtokunkban, azt láthatnánk, hogy egy gáz
állandó mozgásban levő szcintillációs fénypontokból tevődik össze.
És
mégis rendszerint érzékeink semmit sem mondanak nekünk erről a fényről,
az univerzum végső anyagáról, vagy arról, hogy az univerzum végső
állapota a nyugtalanság lenne!
Soha
sincs egy pillanat sem, amikor az örökös világ-vibráció szünetelne, egy
pillanat tört része alatt sincs, amikor az atom oszcillációja
nyugalomba jutna. Semmi nincs nyugvó állapotban.
A tudomány újabban a
Természetet úgy fogja föl, ami nem dolgokból áll, hanem inkább események
szövevényéből, a történések folyamatos sorából; vagyis a világ:
folyamat.
Nem
bízhatunk a szemünknek, fülünknek, kezünknek ezzel a dologgal
kapcsolatban, mivel ezek észlelési tartománya túl korlátozott, hogy
feltárja nekünk a Természet valódi állapotát.
Csak a tanulatlan és
tudományosan nem képzett ember hihet naivan abban, hogy a világ szilárd,
stabil és stacionárius. Ezek az emberek a mindennapi ismerős
tapasztalatot fogadták el magyarázat-standardjuknak.
Az ő nézetük a
„kéz-filozófia”, ami azt fogadja el a végső realitás kritériumaként, ami
kézzel érinthető és érzékelhető.
A világnak ez az általános felfogása
természetesen a gyakorlati életben jó, mivel korlátozott mértékben igaza
van, de amikor a filozófiai nézőpontra emelkedünk, felfedezzük, hogy ez
a felfogás az alapos vizsgálatot nem állja ki.
Legyen a maga helyén
tökéletesen megfelelő is, ezen a nézőponton az ilyen nézet mégis
teljesen rossz, mivel nem tárja föl az univerzum összes lehetőségét. Így
az ész megmásítja az érzékek ítéletét és a filozófia elhallgattatja a
vélemény hangját. „A kultúra kiszélesedése átalakítja a Természetről
általánosan elfogadott nézeteket...
Gyerekek, az az igazság, hogy hinni
kell a külső világban. Az a hit, hogy a világ látható, csak egy
utógondolat” – volt Emerson bölcs megjegyzése a Természetről írt
esszéjében.
Amit
a tudomány fejlett eszközök segítségével felfedezett, a régi bölcsek
már felfedezték több mint 2000 évvel ezelőtt egyedül a koncentrált
gondolkodás segítségével.
„Nem léphet az ember kétszer ugyanabba a
folyóba” – jegyezte meg a görög Herakleitosz. „Aki bölcsen észreveszi,
mennyire változnak a dolgok ebben a világban, semmiről sem fogja
állítani, hogy ez van” – mondta az indiai Buddha, aki szintén
rámutatott, hogy semmi nem marad ugyanaz két egymás után következő
pillanatban.
...
http://obtrude.cafeblog.hu/2014/04/29/10-tanulmany-a-tudat-megvaltoztatja-a-valosagot/
.
A PK-jelenségek az alábbi módon csoportosíthatók:
a) MakroPK: Olyan tudati hatás, amely az ismert fizikai hordozók közreműködése nélkül változásokat hoz létre a nyugvó anyagi környezetben.
Idetartoznak például a tárgymozgatásos, valamint kanálhajlításos esetek. Ezen jelenségekre jellemző, hogy a kísérleti személy tudata hoz létre változásokat a tőle látszólag független anyagi környezetben úgy, hogy eközben nem működik semmilyen ismert fizikai hatás.
b) Mikro PK: A tudatnak azon képessége, melynél a tudati elvárások a véletlen folyamatokra hatnak.
Az ember lelkiállapota, belső elvárásrendszere az idevonatkozó megfigyelések alapján a pszi-n keresztül nemcsak a döntéseit befolyásolja, hanem a környezetében lezajló véletlen folyamatokat is.
Jó példa erre Tibike és Hugica esete. Tibike az az életvidám kisfiú, aki a társasjátékban jóval gyakrabban dob hatost, mint az várható lenne, Hugica pedig az a lelki nehézségekkel küszködő kislány, aki csak igen kevésszer – a várható véletlennél is kevesebbszer – képes hatost dobni.
Normál esetben, amikor csupán a véletlen hatásával kell számolnunk, 300 dobásból kb. 50-szer jönne ki a hatos. (Természetesen a véletlen szórása miatt ez nem mindig pont 50, de ez a szórásérték a matematikai statisztika eszközeivel meghatározható.)
Tibike elvárásrendszere úgy befolyásolja a dobásokat, hogy nála 300 dobás esetén 50-nél jóval többször jön ki a hatos, míg Hugica – a lelki görcsei miatt – 50-nél jóval kevesebbszer tud csak hatost dobni.
Tibike és Hugica szélsőséges példák, mert a valóságban mindannyiunk lelkében létezik Tibike is meg Hugica is. A gond az, hogy általában nem vagyunk tudatában annak, hogy mikor melyikük kerül előtérbe saját elvárásrendszerünkben. Pedig életünk minden pillanatában zajlanak körülöttünk véletlen folyamatok, amelyek sokszor meghatározó jelentőségűek sorsunk alakulása szempontjából.
