Mélyről jöttem,,

„ Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat. ”

- . - - . - - . - . - . - - . - - . - . - . - - . -
Önmagunk legyőzése a legnagyobb csatánk..!!

"Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele."
- . - - .- Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket.
Sokszor cselekedtem indulatból, okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak és nevettem mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.
Repkedtem a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet,esküdtem örök hűséget, de volt, hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak.
Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért,hogy halljam a hangját.
Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.
Sokszor éreztem meghalok a vágytól és féltem elveszítek valakit aki nagyon fontos számomra, a végén mégis elvesztettem.
DE TÚLÉLTEM! És még most is ÉLEK!
Az életet nem csak túlélem és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd.
ÉLJ!
A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni, mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.

2011. április 17., vasárnap

Gondolatok, érzések, .... Távkapcs





Nincs szükségünk egyezményes formára, amit mások találtak ki - hiszen értjük, sőt érezzük egymást.
Mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam.
A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban!

De a bölcsek, a sokat éltek mondják: lassabban, lassabban.. ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat.
Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged.

Így is lehet szeretni.
Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak, ha szomjas.
Tudod te jól!
Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod.
Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog.
De csak ha múlik az ifjúság.
Éppolyan óvatos vagy, mint én.
Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is.
Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen.
Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig.
Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.





Néha úgy tűnik, régen volt, talán nem is én voltam, aki majd’ meghasadt a várakozásban-vágyakozásban. Sírtam. Olyan szép volt.
Tudtam, nagy szerelem lesz ez. Nem is lesz tüzesebb, nem is volt tüzesebb soha.
Úgy is lett.
Meg is vigasztalt, táncolt velem, nem is egyszer.
Jött, ha hívtam. Megmelengetett, felgyújtott, szent lángban égtem.
Bolondul szerettem.
Már nem volt hiányom. Beteltem a szenttel.
Magam voltam boldogan vele. Lassan elfelejtettem a testemet is.
Minden kívánságomat. Kagylóm bezárult. Ünnepeltem.
Most már titok maradok, örökre.
De azt mondta, ne szeressem annyira, mert ő csak Isten. Nem földi lény. Embert kell szeretni. Így mondta.
Nem volt bántó, mert igaz volt. Nem haragudtam.
Sem rá, sem magamra. Miért haragudtam volna?

Olyan voltam, mint az eső, hol szemerkéltem, hol zuhogtam, de mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Ezt is tőle volt.
Másnap útra keltem, hogy megkeressem a szerelmet.
Isten mondta, nem tehettem egyebet.
Attól kezdve nem volt nyugovásom.
Vörös volt ébredésem, vöröslött minden álmom, a nappalom átizzott, de ez már egészen más volt, mert a kagylóm kinyílt, szomjasan, szemérmetlenül.
Pőre voltam, a lelkem levetkezett.
Csaknem elveszítettem magamat a várakozásban-vágyakozásban.
Hívtam megint, de nem jött.
Bántam, hogy eleresztettem.
Földi táncosaim kacskák voltak, botladoztak, minél közelebb kerültek, annál távolabb buktak.
Szomjaztam, de nem itattak, éheztem, de nem etettek.
Csak szeretkezni akartak, de éreztem, hiába adakozom, önmagamat oda sohase adom.
Sokat sírtam, mindig egyedül táncoltam.

Akkor behúztam a vörös függönyt, s elhatároztam, hogy belehalok a szerelembe.
Már haldokoltam, szám lilult, szemem kifordult, kezemen-lábamon hullafoltok.
A kutyám üvöltött: Jaj, ne hagyj itt!
Megszántam, meggondoltam magam.
Maradok érte, meg a macska miatt, meg a felhők miatt... és soroltam.
Ez történt decemberben, az év utolsó hónapjában, karácsony fagyláros havában és akkor találkoztam az igaz szerelemmel....