“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)
Mégis olyan mintha meg állt volna az idő, mintha tegnap még ott állnék a hóesésben,
Vagy mintha az úton lévő hó és jégdarabkákat taposnám szét.
Még korai volt ide visszatérnem, még összefolynak a betűk, nekem most még , jobb nem hallani, nem látni, nem érezni, nem emlékezni...
"Egy kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat.
Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke.
Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait.
Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva.
Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. (...)
Először is, föl kell dolgoznod a múltat.
Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat.
Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától.
Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött.
Meg kell találnod igazi arcodat.
És, főleg, vissza kell nyerned az erődet!
Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz.
Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.
Kaktusznak lenni könnyű.
Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű.
De odaadni azt ami vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalni azt, hogy rád taposhatnak... nos, ehhez kell az erő.
"Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele."
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
----------------------------------------------------------------------------------
Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.
